#1 Novella - A játszma kezdete...

Nos, ezt a novellát is a nettelenség alatt írtam, pont mint a képeket csináltam. Eredetileg a történet Prológusának készült... és nem tudom. 

Szerintetek milyen :D? 

* 1710 Oroszország nyugati része*

Hanna félve húzódott be a ház, vagy jurta - vagy isten se tudja, hogy minek nevezze - szélébe. Kis kezeit a füleire tapasztva igyekezett figyelmen kívül hagyni a zajokat, a lovak dobolását, a férfiak hangját. Nem akart tudni, hogy kik ezek, hogy mit akarnak, mert tudta; van közöttük olyan, akit a saját kezével kell megölnie, hogy kiszabadulhasson.

Nem szeretett ölni, de megtette, ha muszáj volt, és ez egy ilyen helyzetnek ígérkezett. Tudta, a vőlegényére nem számíthat, az apja még napokig nem értesül az elrablásáról, egyedül kell cselekednie. Nem lesz sok esélye, még két dobótőre maradt és ez is csak addig lesz nála, amíg a saját ruházata van rajta. Gyorsan kellett cselekedni. A lány megpróbált felállni, de a kötél visszahúzta.

Istenem!

Nyögött fel elégedetlenül. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ide kötözték, mint egy állatot, akit a vágóhídra szánnak. Már csak azt várják, hogy a tulaj igen mond-e, vagy nemet. Mindenesetre a lány nem adta fel. Addig mozgolódott, amíg el nem érte a csizmáját.

Érezte, hogy a durva kötelek horzsolják a finom bőrét, de nem érdekelte, az a horzsolás volt a legkisebb

Hanna, rendes a ruhájában 

gondja. A keze már bent volt a csizma szegélye alatt, már tapintati tudta az egyik dobótőr szélét, amikor lépteket hallott közeledni. A vér is megfagyott az ereiben, majd mozdulatlanná vált és várt. Hosszú perceknek tűnő pillanatokig várakozott, majd a léptek tovább indultak, távolodtak végül teljesen elhaltak.

Hanna megkönnyebbülten felsóhajtott, végül megragadta a cipőbe rejtett tőrt és előhúzta. Amikor látta megcsillanni a tűz halovány fényét a fegyveren a szíve kicsit lenyugodott.

Van még remény. Van még remény.

Ezt az egy mondatot szajkózta magának, miközben a kötél elvágásával foglalatoskodott. Nem volt könnyű dolga bármennyire is képzett nő volt. Több vágás is díszítette a csuklóját mire a kötél engedett és a lány szabaddá vált. Az egyetlen, ami megnyugtatta, hogy azok a sebek nem voltak mélyek, így a gyógyulásuk is pár nap volt.

Amint végre felegyenesedett és leporolta a barna bőrnadrágját megfordult a tengelye körül, mert szégyen, nem szégyen, kifejezetten érdekelte a hely, ahová került. A helység, ahová belökték tiszta volt, rendezett és a maga módján, gazdagon díszített. A falakat finom hímzésű szőnyegek fedték a legtöbb szegleten. A mintázatuk alapján nem tudta eldönteni, hogy Perzsiából, Törökországból, Oroszországból és talán egy-két Magyarnak tűnő mintát is felfedezett.  Ahol nem, ott pedig kardok, lándzsák, tőrök és egy különleges japán kard. Olyasmi, amit idáig Hanna is csak egyszer látott, egy japán követnél.

Ivan idegesen túrt a hajába. Nem szerette, ha a bátyja partizán hadműveleteket végzett. Főleg nem átutazó nemeseken és kastélyokon. Élete első 26 évében megtanulta, hogy jobb nem bolygatni őket, mert keményen megtorolják. Ezt bizonyította a férfi forradása, amit az arca bal oldalán viselt. Sosem zavarta, viszont ez a seb nem csúfította el az arcát, sőt, alkalmi partnerei szerint, csak szebbé tette. Ivan pedig hitt nekik. Mindenesetre most a legkisebb gondja volt az arca, ugyanis a szállásán várta egy szolga lány, akit el kellett rendeznie.

Egészen idáig egy pillanatra látta, amikor bevonultak, de annyit sikerült róla megállapítania, hogy kedvére való a lány minden téren.

Ivan nem volt barbár, legalábbis nem úgy, ahogy a „családja” többi tagja. Ő csak akkor volt olyan, ha a körülmények arra kényszerítették. Amikor menet közben jobban belegondolt, rájött, hogy a lány sokkal, de sokkal jobban járt azzal, ahogy nála kötött ki, nem Romannál. Roman remek harcos volt, de tisztességtelen férfi, talán az apjuk halála után ezért is a fiatalabb testvér vette át a vezetést. Persze, ez a felállás mind a kettejüknek megfelelt.

Ahogy a férfi közelebb ért a szállásához csodálkozva állapította meg, hogy csend van. A lány nem zajong, nem kiabál és szabadulni sem próbál. Elégedett mosollyal állapította meg, hogy könnyebb dolga lesz, mint ahogy eleinte gondolta. Nem kell betörni a lányt, mivel minden kétséget kizáróan cseberből vederbe esett.

Ivan

A férfi ugyan nem volt jó emberismerő, de a férfi viselet alapján, amit délután a lányon látott el sem tudta képzelni, hogy kékvérű legyen. Sokat nem tudott ugyan az angol nemesek világáról, de annyit mindenképpen, hogy tisztességes nemes kisasszony nem hord olyan öltözetet.

Amikor a férfi belépett az ajtón a szemöldöke egyből a homlokéba szaladt, mert a lány - ahelyett, hogy csendben kucorgott volna, összekötött kezekkel, valami rettegést mutatva - érdeklődve mustrálta a nem mindennapi fegyverkészletet, amire az orosz férfi maga is nagyon büszke volt.

Már majdnem arrogánsan feltette a kérdést, hogy tetszik-e, amit lát, amikor olyan dolog történt, amire a férfi legvadabb álmaiban sem gondolt volna. A lány megfordult, majd előre rántotta a jobb kezét. Ivan egy pillanatra azt hitte, hogy védekezni akar, esetleg kiabálni, de tévedett, ugyanis a lány egy kést dobott felé.

Hanna már abban a pillanatban hallotta, hogy valaki belép a helységbe, amint letette a lábát a padlóra, de várt. A mertre azt tanította neki, hogy aki vár, az mindig sikeres. Hanna pedig mindig követte ezt a tanítást, ez most sem volt másképp, és ahogy meg tudta állapítani a férfi meglepődött a támadáson, ám a lány szerencsétlenségére, nem annyira, hogy hagyja is magát el találni, így egy gyors mozdulattal kerülte ki a felé repülő fegyvert, majd a lány felé vetette magát. Esélye sem volt, a férfi olyan volt, mint egy oroszlán, ami a prédára vadászik.

Mire Hanna észbe kapott két erős kéz szorította a csuklóját, és teljes erővel lökte a falhoz. A lány nem akarta, hogy könnyű dolga legyen.

Persze a vergődése tetszett a férfinak, sőt, élvezte is a helyzetet. Érezte, hogy kezdődik valami. Egy játék a vadmacska és az idomított egér között…